20 éves vagyok. Nem nagy kor, de mégis úgy érzem már eleget tapasztaltam és láttam a nagy világban. Rengeteg emberben csalódtam már. Rengetegen fordítottak nekem hátat. És biztos pár embernek én se nyújtottam segítő kezet. Volt, hogy nagyon beteg voltam, és jó páran ezt kihasználva akarva vagy akaratlanul is belém rúgtak. Kikerültem abból a közösségből és csak ment a fröcsögés a hátam mögött. Amiről csak később szereztem tudomást. De semmisnek tekintettem. Úgy voltam, mivel senki nem tudta mi a probléma, és nem is érdeklődtek hogy mekkora a gáz, így nem foglalkoztam senkivel. Egy önző dög voltam. Megismertem új embereket. Segítettek kimászni a gödörből. Kezet nyújtottak felém. De rövid időn belül ez a kapcsolat is megromlott. Közbe szólt Ámor nyila. Én erős maradtam és megtartottam a jó kapcsolatot az új emberekkel. Emiatt is nagyon sok támadást kaptam. De csak nyeltem. Nem vettem róla tudomást. Jóba lettem a leggyengébb láncszemmel, hogy az előttem álló 2 évet el tudjam viselni. Az új társaság egyre jobban elfogadott. Megszeretett. Így maradtam velük. A tovább tanulás előtti időszakban már sejtettem kik fognak mellettem maradni, és kik azok az érdek barátok, akik a "ha nincs ló, jó a szamár" elven élik az életüket. De az úgy mond utolsó pillanatban nagyon pozitív csalódás ért. Egy ölelés. Olyan valakitől, aki addig semleges területen tartózkodott. Sejtettem, hogy hanem is újra éleszteni, de a kis lángocskát tartotta bennem. Nem volt felesleges az a hat év. Az otthoni emberek közül jó páran lemorzsolódtak a távolság következtében. Itt lent viszont elég hamar sikerült beilleszkednem. Mindig is voltak kételyeim, ki áll mellettem, ki pedig csak a hátam mögött szájhős. De jött egy törés, és ténylegesen bebizonyosodott ki érdek ember, és ki tényleg barát. Hányingerem van itt lenni. Hányingerem van attól, hogy őket hittem barátnak.
Vélemények